Annak idején jó szívvel készülődtem a gimnáziumba, ahol is humánosztályba kerültem. Itt nagyobb óraszámot kaptak az ún. humán tárgyak, mint a reálban. Például latint tanulhattam négy évig.
Öreg, erőszakos tanárunk (RIP) tanítási módszere a totális drill volt. Ő vezetett be az antik Róma világába úgy-ahogy, merthogy módszere ízlésemtől nagyon különbözött.
Egy alkalommal pl. felszólított egy fickót, hogy elemezze az általa előadott mondatot. Ez pedig a következőképpen hangzott: Stupax esse videris!
A gyerek hebegett-habogott, fogalma se volt a stupax szó jelentéséről, és arról sem, hogy az elhangzó példamondat egyfajta mondattani szerkezet, az ún. accusativus cum infinitivo. Nem is lehetett róla fogalma, merthogy nem tanultuk ezt a nyelvtani anyagot. Tanárunk pedig elfelejtette, hogy korábban nem fejtette ki e szerkezet mibenlétét.
Mint kiderült ez egy összetett mondat tagmondatainak összevonására hozott példamondat. Ilyesfélékkel a latin nyelvek sűrűn élnek. Maga a mondat értelme pocsék, merthogy cikizi a hallgatót, esetünkben a diákot. Értelme ugyanis: „Úgy látszik, hogy hülye vagy!” A latin valahogy így rövidíti: Hülye lenni láttatsz!
Mi tagadás telitalálat ahhoz, hogy az egyébként is önmagát kereső kamasz teljesen elbizonytalanodjék értelmi felfogóképességét illetően. Rólam nem derült ki ugyan, hogy hülye lenni láttatok, mert bár a fél osztály kapott egy-egy elégtelent, nekem speciel nem tette fel tanárunk a kérdést az általa favorizált rejtvény megoldására.
Úgy látszik, hogy szerencsés vagyok (Felix esse videor! vagy ilyesvalami).
Egyebekben a magyar is képes összevonásokra. A „Hülyének látszol!” kb. ugyanazt adja vissza, mint latin megfelelője.
Ha nem a hülye drill módszerrel tapossa belénk és utáltatja meg a klasszikus nyelvet, ma talán elég jól értenék latinul, és örömmel skandálnék latin időmértékes verssorokat, verseket.
Ma már persze szinte mindegy.
Stupax esse videris!
Vultus minatur, pavida mens intus sedet.
– Vultus minatur, pavida mens intus sedet. = Arcán fenyegetés, szíve mélyén pedig félelem húzódik meg. (Vö. Amelyik kutya ugat, az nem harap.)
Ezt a mondást nem tanultuk annak idején, de ezredévek óta változatlanul él mondanivalója.
Kötetnyi példát lehetne felsorolni, hogy ki mindenki arca torzult el ez idáig a dühtől, a fenyegetés gesztusaitól, s mindjükről lehetett tudni, hogy lelkük mélyén reszketnek. Alighanem egyidős az emberiséggel a félelem és a belőle következő fenyegetés, fenyegetődzés. Az eposzok hősei, a primitív népek csatározói egyaránt szópárbajjal kezdik a harcot. Már pocskondiázásukkal megkísérelik ellenfeleiket a sárba döngölni. Emlékezzünk pl. Góliátra, aki Dávidot így fogadta: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem?... Gyere csak ide hozzám, hadd adjam húsodat az ég madarainak, s a mező vadjainak…” (1Sám 17,43,44)
De idézhetném a magyar politikusok egyikét, aki másikát istenkirálynak titulálta dühében. Idézhetném az U-ból Cohn-Bendit-t is, aki magából kikelve rikácsolt OV-ra, olyan ügyben, melynek semmi köze nem volt a napirendhez.
Az kiabál, akinek a háza ég.
Az kiabál, akinek hangereje az egyetlen érve.
Az kiabál, aki fél.
Az kiabál, aki tudván tudja, hogy nincs igaza.
Az kiabál, aki képtelen az alázatra.
A szeretetben nincs félelem – tanítja a Biblia, azon belül is János (1Jn 4,18).
„Demokrata az, aki nem fél a képzelt veszélyektől, mert a képzelt veszélyek éppen a félelem által válnak valóságossá” – tanítja Bibó István.
Bibó igazságát egy pillanatig nem vonom kétségbe, s nem is kisebbítem akkor, ha azt vélem:
A Biblia megfogalmazása általánosabb érvényű és feltétlenül igaz.
Ezek után költői a kérdésem: „Szeretünk-e eléggé?”
Introductio
Minden kristályosodáshoz kell valamiféle katalizátor. Egy homokszem, hogy gyöngyzárvánnyá tegye a kagyló, egy madzag, hogy a kristálycukorból kandiscukor jegecesedjen.
Ha valaki olyan sűrűn posztot készít, mint én, annak is kell valamiféle kiindulási adat, mondat, gondolat, hogy legyen min elindítani írásait. Nevezhetem ezt szerkezetnek, címeknek, csontváznak, akárminek. Nos így jutottam el Bánk József 3800 latin bölcsesség c. könyvéhez, hogy néhány mondást megidézzek belőle és aktualitásukat megmutassam. Mindegy, hogy milyen sorrendben haladok. Adódik pl. az abc. Nem állítom, hogy minden mondáshoz hosszas véleményt fűzök, azt pláne nem, hogy minden egyes bölcsességet sorra veszek.
Nem.
Csupán szemezgetek belőlük.
Elképzelésem szerint két szempont fog vezérelni. Vagy azt idézem meg közülük, amelyet korábban nem ismertem, de nagyon a mának (is) szól, noha esetleg több ezer éves, vagy azt, amelyet magam is fújtam diákkoromban, és amely szintén segíti korunkban a tájékozódást, eligazodást.
Az alábbiakból kitetszik, hogy az ábécé elején kezdtem az írást. Ami már elkészült legyen így. De nem így fogom folytatni, hanem az ábécé végéről indulva. Miért? Egyszerű a dolog. Azért, mert az olvasónak mindegy, hogy melyik bölcsességen gondolkodom éppen, a posztok természetéből következően pedig akkor áll össze abc-rendben a szöveg, ha így teszek.
Ergo incipiam:
– A malis vituperari laus est. = A gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít. Nem igazán kell kommentálni. Elég arra gondolni, hogy kik gyalázkodnak mostanság naponta, óránként és percenként. Kik gyűlölködnek. Akikre fröcsögnek a rosszindulatú megjegyzések, akár dicséretnek is vehetik. Ha van olyan erős lelkük, mint a Golgotára indult Szenvedő Szolgának volt.
– A sagittis hungarorum libera nos, Domine! = A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket! Az egykori magyarok félelmetes nyilaikkal harcoltak (sarcoltak) Nyugaton.
Hol van az már!
Évszázadokkal később már Európa védőbástyái voltunk. (Ha nem is egyedül a mi elődeink. Az oroszok ugyanígy vélekednek magukról a keletről induló fenyegetésekkel kapcsolatban.)
Ám ha Pio atyának igaza van, akkor eljön az az idő, amikor a világ megmentői leszünk valamilyen oknál fogva. Ide másolom azt a kijelentését, melyet álmából felébredve fogalmazott meg egy látomását követően:
„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”
Sokszerű szenvedésünk mintha már elindult volna… A gyönyörű madarat nem tudom biztosan beazonosítani. Tán még nincs is itt. Európai dicsőségünknek sokak ellenzői, akik a legszívesebben víz alá nyomnák a fejünket. Csak tudnám, hogy miért. Az emberiség boldoggá tétele is mintha váratna magára. Egyedül a két nagyhatású őrangyalról olvastam. Ők Gábriel és Mihály arkangyalok volnának. Hogy a harmadik – Rafael – miért nincs köztük? Talán ezért fogunk szenvedni…
Kérjük hát két hathatós őrangyalunkat, hogy mielőbb véget érjen a nyűglődés.
Kérjük Máriát is, aki 36 egyéb ország mellett a mi pátrónánk is: hozzon ránk víg esztendőt.
3. Abusus non est usus, sed corruptela. = A visszaélés nem joggyakorlat, hanem jogsérelem.
Kell-e kommentálni? A hatalommal való visszaélés egyik formája a korrupció. Miközben látni kell, hogy a korrupció többé-kevésbé világjelenség, sajnos hazánkban is széles körben kitapintható. Éppen ezért a kibontakozásnak alulról kell indulnia.
Nézzünk magunkba: vajon hogyan éljük meg a feltehetőleg minket is megkörnyékező korrupciós kísérleteket, kísértéseket. Ellent tudunk-e neki állni?
A kísértés állandó. „Megveszlek kilóra” – olvastam a metróhoz vezető lépcső falán az EMKÉ-nél. Évekig senki se tüntette el ezt a mindenki méltóságát kikezdő falfirkát.
– Acu tetigisti (Plautus). = fején találtad a szeget.
Ennek a jól fogalmazott szállóigének a fordítottja is él a magyarban. Íme:
Szöget ütött a fejébe. Vejem meséli, hogy egyszer egy régi történetet latinra fordítottak a szerzetesek. A szövegben szerepelt többek között az a kitétel, hogy a futár lóhalálában vágtatott, hogy időben érkezzen a császári udvarba. A fordító a lóhalálában nyelvi fordulatot egy az egyben lefordította latinra. A külföldi olvasó (talán egy francia) meg vakarta a fejét, és sehogyan se értette, hogy miért ölte meg a futár a lovat, vagy netán döglött lovon vágtatott császári udvarba?
Képzeljük el ezt a tükörfordítást a „szöget ütött a fejébe” szólás átültetésével. Miféle mazovista lehet az az ember, aki hagyta, hogy egy idea „szöget üssön a fejébe”.
– Ad captandam benevolentiam. = A jóindulat elnyerése végett. Sokféle történetet tudnék idesorakoztatni, amikor is valaki a captatio benevolentatiae módszerét alkalmazza. Előrebocsátom, hogy aki ismeri a módszert, azt idegesíti, hogy ilyen átlátszó trükkel kívánják megnyerni jóindulatát. Sorolok ilyeneket:
– „Miklós, te mindent tudsz…” – fordultak nemegyszer hozzám szerkesztőségi életem során. Rendesen így válaszoltam. – „Ajjaj, rosszul indul a beszélgetésünk. Mit kérsz…?”
– Miklós, olvastam a cikkeidet, nagyon tetszett gondolatgazdagságuk.
Ugyanaz a helyzet. Figyelni kezdtem, hogy az illetőnek mire van szüksége, mert bizonyára nem azért nyitott rám, hogy ezt a számomra hízelgő mondatot elmondja.
– Valamikor a rendszerváltást követően az öregebb Bush elnök európai tárgyalásai során Varsóból hozzánk repült, és rendesen zuhogott az eső, amikor a parlament előtt a tiszteletére összesereglett tömeghez szólni kezdett. Széles gesztussal kettétépte a zsebéből kihúzott papírt, és ilyesvalamiket mondott: Kedves megjelentek. Az időjárás nem igazán alkalmas arra, hogy hosszasan szóval tartsalak benneteket. Köszönöm, hogy kitartottatok a rossz idő ellenére is. Rövidre fogom hát mondandómat. Szeretnék most magyar lenni, mert az ország a hasznos vállalkozások, munkák, az újjáépítés nemes feladatait kínálja nektek, melyben öröm részt venni. Sikerült is az ott lévők jóindulatát megnyerni, mert ők nem tudták, hogy rövid idővel korábban a lengyeleknek is azt mondta: Szeretnék ma lengyelnek lenni…
A hab a tortán, hogy huszonötezer dollárt hozott ajándékba. Az USA elnöke. Szegény.
– Ad impossibilia nemo tenetur. = Lehetetlenségre senki sem kötelezhető. Nem kötelezhető, ám van cég, amely önként vállalkozik rá. Az IBM szlogenje egy időben ez volt: A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodákhoz öt perc türelmet kérünk! (Zárójeles megjegyzésem: A magyarokra rótt adósság kiegyenlítésére lehet, hogy az IBM-nek is legalább tíz percre volna szüksége.)
–Ad vitam aeternam = az örök életre. Igen, az örök életre készültünk szinte valamennyien, istenhívők. De most nem erről szeretnék szólni, hanem arról, hogy a mestermunkák is csaknem az örök életre készültek. Gondolok itt egy-egy szépen faragott gótikus katedrálisra, piramisra, gondolok egy jól konzervált papirusztekercsre, de gondolhatok arra a klamnizóra is, amely legalább hetven éves és ma is kifogástalanul működik. Gondolok továbbá egy amerikai ceruzahegyező-gépre, mely több mint ötven év óta faragja ceruzáinkat. De gondolhatnék még – tudom is én – pl. a lyukkártyával működtetett gépzongorára, mely egykori hírességek játékát örökítette meg. Gondolok dagerrotípiákra, melyek máig őrzik az egykor felvett jeleneteket, arcokat. Pl. Petőfiét.
S szívesen gondolnék arra is, hogy jól formált XXI. sz.-i tárgyaink ugyancsak örök életűre terveztetnek. De ez nem így van. A legtöbb autó tíz év után ezer sebből kezd vérezni, s el kell dobni. Az elektromos csatlakozók szabványai állandóan változnak, a videó elavult, a diszkett ugyanígy. A legjobb filmes fényképezőgépnek sincs jövője, mert itt a digitális. A számítógépek tönkremenetelük előtt erkölcsi kopás áldozatai lesznek. A maroktelefonokról nem is beszélve.
– Alium silere quod voles, primus sile. (Seneca) = Ha azt akarod, hogy a másik ember hallgasson, neked kell elkezdeni a hallgatást.
Ha gyerekért megyek az óvodába-iskolába, alig várom, hogy kikerüljek a nem szűnő hangzavarból. Ilyenkor arra gondolok, jó, hogy nem lettem tanár, ami valamikor szerettem volna lenni.
Ha nagy társaság jön össze, egyesek úgy vélik, hogy akkor érvényesülhetnek csak, ha kiabálni kezdenek. Számos példát hozhatnék, de nem teszem. Mindenki előtt ismert jelenségről van szó. Én Seneca tanácsát követtem mindig, anélkül hogy ismertem volna: „Befogtam a számat rendesen”. Így mások nem tudták meg sokszor, hogy valamiről mit gondolok. Na és? Én megtudtam, hogy ők mit gondolnak.
A minap a tévében egy ötfős beszélgető műsorban a műsorvezető elég sokszor beszélt, és volt két embere, aki minduntalan magához ragadta a szót. Ült közöttük egy terapeuta, aki mindig kivárta, hogy elhallgassanak. Mit mondjak? Elég ritkán jutott szóhoz. Mindenesetre becsültem emberi tartásáért.
– Alteri semper ignoscito, tibi ipsum nunquam. (Seneca) = Másoknak mindig bocsáss meg, de magadnak soha.
Bocsesz, de szerintem ez így felemás mondás. Így legfeljebb az öngyilkosjelöltek viselkednek. Seneca mentségére szolgál, hogy nem ismerte a kereszténység értékeit. Végzetes kishitűség a megbánt és feloldozott bűn megbocsátását kétségbevonni. Ha egyszer Isten megbocsátott, örülnöm kell, s új lendületbe jönnöm, hiszen már lemosta vétkemet a Megváltó. Olyan értelemben viszont igaz, hogy a megbocsátás kívülről jön, Istentől. Magam feloldozása fából vaskarika, hiszen „Aliquis non debet esse iudex in propria causa, quia non potest esse iudex et pars.” (Senki sem lehet bíró a saját ügyében, mivel nem lehet bíró és peres fél egyszerre.)
– Ama – et fac quod vis! (Szt. Ágoston) = Szeress, és tégy, amit akarsz! Ez a mondás teljesen igaz, s egyben becsapós is. Igaz, mert Isten azt tesz, amit akar (mindenható), mert Ő a szeretet, méghozzá végtelen és abszolút szeretet. Ránk ez annak a függvényében igaz, hogy mennyire hasonlítunk a mennyei Atyához. Írva van: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Nem kellene célként tűzni az emberek (minden ember) elé a tökéletességre törekvést, ha már elérte volna bármelyikünk is. Ha önfeledten szeretünk, önfeledten fogjuk megcselekedni a jót. (Amare et servire = Szeretni és szolgálni.) De addig „nincs megállás, addig folyvást küszködni kell.”
– Amor omnia vincit = A szeretet mindent legyőz. Biz ez így van. A turpisság abban áll, hogy a magyarban az amor szót kétféleképpen fordíthatjuk: szerelem és szeretet. Szokták is mondani: A szerelem mindent legyőz. Az abszolút szerelem – ha volna – bizonyára így is tenne. A relatív azonban nem tökéletes. Jó esetben a tökéletesedés felé mutat. Az elkoptatott történet szerint a hősszerelmes nem bírván magával dallal fordul imádottjához: „Lehoznám Neked a csillagokat az égről…” Mire asszonykája: „Elég volna, ha tejet, kenyeret hoznál a sarki fűszerestől.” De hát, szívem – így a férj –, nem látod, zuhog az eső?”
A megállapodott szerelmes odáig juthat el:
Szeretlek, noha elmúlt a rózsaszín köd, de – hála Istennek – anélkül is értékelem kapcsolatunkat, és örülök, hogy éppen Téged választottalak.
Szeretlek, mert megígértem, és hűséges maradok ígéretemhez. Mindkettőnk emberi méltósága így kívánja.
Szeretlek, mert szeretlek.
A latin amor másik értelme a szeretet. És így még inkább működik a mondás.
A szeretet mindent legyőz . János apostol értésünkre adta rövid kijelentésében: „Az Isten szeretet.” Tudjuk másfelől, hogy Isten az, Aki Van. Csak az lehet az, Aki Van, aki maga az Élet.
Az élet tehát szeretet. Méghozzá nem önszeretet, hanem magát kiüresítő szeretet. A legjobb értelemben vett jegyesi szeretet. Ebben a felek kölcsönösen nagyra becsülik egymást, érzelmeikkel, értelmükkel a másikra irányulnak, mindent a másiktól kapnak, mindenüket átadják egymásnak. Egymásból élnek. Ez az abszolút szeretet. Az egymást szeretők nagyfokú szegénységet élnek meg. Kezük üres, hogy a másik tehessen bele valamit. Szívük nyitott, hogy a másik birtokba vehesse teljes valójukat. Így lesz a Szentháromság egy, így lesznek a házas„felek” ketten egy testté.
Ebből fakadóan a szeretet közösségekre jellemző állapot. Olyasvalakik életvitele, akiknek közük van egymáshoz.
Más szeretet nincs. Ezért vakvágány a fogyasztói társadalom. Nincs értelme a kacatok (ajándékok) halmozásának, a még újabb javak hajhászásának, a még több jövedelem megszerzése útján. (Minden nomád rajtunk röhög. Ugyan hová vinné azt vándorlásai során, ami nem fér el a tevéje hátán?)
Ez az utca sehova se vezet, csak saját létünk teljes kiüresedéséhez, magányhoz, szorongató kielégületlenséghez. Ebben az állapotban üres a „szeretettankunk”.
Érdemes menekülni a fölösleges dolgoktól, s jó eleve elkerülni megvásárlásukat.
Forduljunk helyette inkább egymás felé, felfedezve a másik kincs mivoltát. Latin bölcsességek 3
1. Alium silere quod voles, primus sile. (Seneca) = Ha azt akarod, hogy a másik ember hallgasson, neked kell elkezdeni a hallgatást.
Ha gyerekért megyek az óvodába-iskolába, alig várom, hogy kikerüljek a nem szűnő hangzavarból. Ilyenkor arra gondolok, jó, hogy nem lettem tanár, ami valamikor szerettem volna lenni.
Ha nagy társaság jön össze, egyesek úgy vélik, hogy akkor érvényesülhetnek csak, ha kiabálni kezdenek. Számos példát hozhatnék, de nem teszem. Mindenki előtt ismert jelenségről van szó. Én Seneca tanácsát követtem mindig, anélkül hogy ismertem volna: „Befogtam a számat rendesen”. Így mások nem tudták meg sokszor, hogy valamiről mit gondolok. Na és? Én megtudtam, hogy ők mit gondolnak.
A minap a tévében egy ötfős beszélgető műsorban a műsorvezető elég sokszor beszélt, és volt két embere, aki minduntalan magához ragadta a szót. Ült közöttük egy terapeuta, aki mindig kivárta, hogy elhallgassanak. Mit mondjak? Elég ritkán jutott szóhoz. Mindenesetre becsültem emberi tartásáért.
2. Alteri semper ignoscito, tibi ipsum nunquam. (Seneca) = Másoknak mindig bocsáss meg, de magadnak soha.
Bocsesz, de szerintem ez így felemás mondás. Így legfeljebb az öngyilkosjelöltek viselkednek. Seneca mentségére szolgál, hogy nem ismerte a kereszténység értékeit. Végzetes kishitűség a megbánt és feloldozott bűn megbocsátását kétségbevonni. Ha egyszer Isten megbocsátott, örülnöm kell, s új lendületbe jönnöm, hiszen már lemosta vétkemet a Megváltó. Olyan értelemben viszont igaz, hogy a megbocsátás kívülről jön, Istentől. Magam feloldozása fából vaskarika, hiszen „Aliquis non debet esse iudex in propria causa, quia non potest esse iudex et pars.” (Senki sem lehet bíró a saját ügyében, mivel nem lehet bíró és peres fél egyszerre.)
– Ama – et fac quod vis! (Szt. Ágoston) = Szeress, és tégy, amit akarsz! Ez a mondás teljesen igaz, s egyben becsapós is. Igaz, mert Isten azt tesz, amit akarŐ a szeretet, méghozzá végtelen és abszolút szeretet. Ránk ez annak a függvényében igaz, hogy mennyire hasonlítunk a mennyei Atyához. Írva van: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Nem kellene célként tűzni az emberek (minden ember) elé a tökéletességre törekvést, ha már elérte volna bármelyikünk is. Ha önfeledten szeretünk, önfeledten fogjuk megcselekedni a jót. (Amare et servire = Szeretni és szolgálni.) De addig „nincs megállás, addig folyvást küszködni kell.” (Ugye ez meg Petőfi volt.)